Közelmúltunk kacagtató tragikuma

Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.

 

galfalvi1Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.

Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.

A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.

A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.

 

Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.

 

„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.

Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre. ” (…)

*

Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be.

Kapcsolodó anyagok